A Kegyelem – bátor könnyedség

 Pszichológiai reflexió Sorrentino újabb remekművéről

Ebbe a filmbe már az előzetesét nézve beleszerettem. Az a fajta mozi, ami behúz, elsodor, felemel, kételyt ébreszt – és napokig kavarog bennem. Elvarázsoltak a képek. A zene az ereimben lüktetett, megmozdultam a táncjelenetre. Aztán az elnök provokatívan a kamerába – vagyis a néző szemébe - nézett és nem tudtam kivonni magam a kérdés alól: hol vagyok én ebben a történetben? Mit kérdez tőlem a film?

Sorrentino - mint mindig - most is provokál. Állásfoglalásra késztet: eutanázia, kegyelem, megbocsátás, emberi esendőség. Az élet nagy kérdései: dönthet-e az ember életről és halálról? Ha igen, hol a határ? Megismerhető-e az igazság? Ha csupán a törvény betűjéhez és jól hangzó ideológiákhoz tartjuk magunkat, hol marad az emberség?

Mély, gondolkodásra késztető kérdések, de engem most inkább a pszichológiai mélysége érdekel – hiszen van benne bőven.  Mi zajlik le a főszereplő, a fiktív olasz államelnök pszichéjében? Mi áll a meghozott – és meg nem hozott – döntések hátterében? Változik-e a karakter a kibontakozó események során? Van-e belső fejlődés, belátás, előrelépés?

Az elnök figurája távol áll a hétköznapi embertől – jogász, bíró, államelnök. Merev, látszólag érzelemmentes, környezetével kíméletlen, munkamániás, gyermekeitől eltávolodott férfi. És mégis: a film lassan megmutatja, mennyi a közös bennünk. Mert senki sem vonhatja ki magát az alól az alapműködés alól, amit ő – kissé kiélezve – képvisel.

A kontroll mögött - érzelmi sodródás

Értelem és érzelem. Feminin és maszkulin. Megfogható és elvont. Érzékelő és intuitív.
Látszólag ellentétpárok, valójában ugyanannak a spektrumnak a két szélső értéke. Mindkét minőség ott él mindannyiunkban, de ritkán működnek kiegyensúlyozottan, egymást támogatva. Többnyire az egyik az „alapértelmezett beállítás”: ismerős, tudatos, biztonságos. A másik rejtettebb, kevésbé hozzáférhető – és épp ezért kiszámíthatatlanabb.

Aki alapvetően racionális alkat, döntéseiben a logikára és az objektív tényekre támaszkodik, az egyáltalán nem érzelemmentes. Éppen ellenkezőleg: az érzelmek benne is jelen vannak, csak hiányzik belőlük a tudatosság, a szervezettség. Érzelmei hullámzanak a háttérben, és amikor áttörnek, meglepő, sőt váratlan döntésekhez vezethetnek. Az a terület, amelyet valaki kevésbé ismer és irányít magában, gyakran szélsőséges reakciókban mutatkozik meg.

 

Vasbeton és ami alatta rejlik

Akárcsak a filmbeli elnök.

Beceneve: „Vasbeton”.  Mert merev, nincs benne semmi könnyedség. Remekül helytáll a jogi világban, látszólagos döntésképtelensége stratégiai előny - megvédi a meggondolatlan, elhamarkodott válaszlépésektől, így hat kormányválságot is túlél. Elméje tűpontos hatékonysággal száguld végig a legbonyolultabb törvényszövegen, semmi és senki nem fog ki rajta.

Mígnem a tetőn - újabb szimbólum - látjuk őt gyerekesen titkolt cigarettájával „lazítani”. Itt repedezni kezd a beton. Felsejlik énjének rejtett érzelmi dimenziója: negyven éve kattog (szó szerint - remek zenei aláfestéssel) szeretett felesége hűtlenségén. A kérdés vissza-visszatér, hol komikusan, hol fájdalmasan: „De kivel?”

 A látszólag hideg államférfi, aki a protokolláris fogadáson a hirtelen támadt viharban botladozó vendégének sem nyújt segítő kezet a saját fel nem dolgozott érzelmeinek hálójában bukik térdre. Az emocionális dimenzió nem hiányzik, csak kevésbé differenciált, nehezen irányítható, gyerekes. Nézőként megrendít, ahogyan végignézi szeretett lova haláltusáját, de lassan megértjük: nem a szenvtelenség miatt képtelen kimondani a halálítéletet. Épp ellenkezőleg: túlságosan is mélyen érinti. A briliáns, higgadt, strukturált jogász, aki komplex rendszereket lát át és kényes politikai egyensúlyt tart fenn, egyszer csak impulzív, sértett, személyes módon reagál.

És itt ér össze a film egyik legszebb pszichológiai belátása: „értelem vagy érzelem” helyett a komplementaritáson van a hangsúly.  Van azonban egy bukkanó: az egyik oldalunk általában könnyedén működik, a másiknál bizonytalanabbul tájékozódunk. Ami tudatos, azt felvállaljuk. Ami nem tudatos, az gyakran másokra vetítjük. Nem értjük – ezért száműzzük. Nehezen irányítható – ezért elfojtjuk. A film ennek a szélsőségét nagyítja fel, és ettől lesz egyszerre komikus és megrendítő.

A krízis, mint fordulópont

Két életszakasz közötti átmenet nem történhet krízis nélkül. Mandátuma végén az elnök kénytelen szembenézni azzal, ami a szerep nélkül marad belőle: civil életével, ahová visszatérni készül. Előtte azonban a jelen is tartogat számára egy-két sorsfordító mozzanatot.  Szigorúan hever asztalán három akta – három döntésért kiáltó ügy: az eutanázia törvény és két gyilkosságért elítélt kegyelmi felmentése. Adná magát a „vasbeton” megoldás: halogatás, átpasszolás a következő elnökre. Mégsem így történik.

Mi mozdítja ki hősünket a cement dermedtségből? Három érdekes mozzanat:

1.        A non-konvencionális pápa - az öreg bölcs archetípusa - szembesíti merevségével. A törvény szigora és a felelősség súlya mellé felkínál valamit, ami elsőre szokatlanul hangzik: könnyedséget, elfogadást. Itt nyer először értelmet a „grazia” mint gesztus.

2.        A világűr súlytalanságában lebegő űrhajós látványa mélyen megindítja: a hős képes könnyet ejteni, majd mosolyogni saját emberi esendőségén. Az elérzékenyült elnök gyermeki gesztussal nyújtja ki ujját az érzelmeket szimbolizáló könnycsepp felé

3.        A lánya csendes lázadása is talány számára. Nem értelmével fogja fel, inkább csak megérzi, hogy valami alapvető hiányzik a kapcsolatukból. Nem azért, mert nem szereti, hanem mert nem tudja jól szeretni.

A „Vasbeton” innen kezd tudatosan törekedni az „elkönnyülés” felé: rapet hallgat, határőrökkel énekel, ellátogat fiatalságának helyszínére – sőt, – ami a legkockázatosabb – találkozik az egyik elítélttel. Ez a börtönbe tett látogatás lesz a film drámai fordulópontja, ahogyan a lányának is egy hasonló látogatás adja meg kényelmetlen szembesülést saját merevségével. Hiába, a családban ez így működik – a fel nem dolgozott nehézségek így vagy úgy, de a következő generációra is kivetik hálójukat.

Dönteni vagy nem dönteni, ez itt a kérdés

Két házasságon belül elkövetett gyilkosság a tét. Melyikre lehet jogi – vagy nem jogi – alapon felmentést adni? A pápa, mint szellemi és morális vezető gondolata szabja ki finoman az irányt: az igazi grazia nem egy „égi szabadjegy”, hanem a kétség elviselésének bátorsága. A vezető akkor rendelkezik „gráciával”, ha képes a törvény betűjén túlmutató emberi döntést hozni – úgy, hogy közben nincs garanciája a tévedhetetlenségre.

A film feszültsége attól működik, hogy a két elítélt pszichológiai tengelye teljesen más.

Rocca figurája – bármennyire ellentmondásos – valahol vállalja önmagát. Esendő, kompromisszumos, de szembe mer nézni a saját bűnével. Van benne valamiféle tragikus önismeret. Bűnös, de nem képmutató. Sorrentinónál ez fontos pszichológiai alaptétel: az önreflexió többet nyom a latba, mint a morális tisztaság. Megvan benne a szenvedély, a remény, az újrakezdés lehetősége.

Arpa mögött nem látni az emberit, az esendőt. Kiüresedett figura, az érzelmek dermedtek, fagyosak. Ezért is kelt ellenérzést az elnökben, aki szintén a törvény hideg fegyelme mögé rejti sebzettségét. A hatalom akkor tud kegyelmet adni, ha a másikban még lát személyt, látja a reményt.

Itt jön a pszichológiai csavar: Arpa az elnök számára tükör. Az árnyéka. Annak a lehetősége, amivé válhatna: belülről kiüresedett, mozdíthatatlan ember. Így a döntés már nem pusztán politikai: részben önvédelmi mechanizmus is. A kegyelem nem marad tisztán racionális aktus. A döntés emocionális, az indoklás sokszor utólagos racionalizáció.

Arpa feladta a reményt, megtört. Az elnök változni szeretne – kapcsolódni a gyermekeihez és megbocsátani a feleségének. Még a súlytalanság állapotát is kipróbálja egy űrkapszula modulban, gyermekeivel megható online újrakapcsolódásnak lehetünk tanúi, de az utolsó jelenet mégis árulkodó: Coco barátnőjét tovább gyötri a megválaszolatlan kérdéssel. Másnak már megadta a kegyelmet – magának még nem sikerült.  A mélyebb érzelmi feldolgozás várat magára.  

A rendező a pszichológiai drámába bennünket, nézőket is bevon. Az elnök időnként kitekint a jelenetből, egyenesen a nézőnek szegezve a kérdést: „És te? Te hogyan állsz a könnyedséggel? Képes vagy kegyelemmel fordulni másokhoz? Na, és saját magadhoz?”

Hogyan kapcsolódik a bátorság a kegyelemhez? Na és a könnyedséghez?

Az önismerethez bátorságra van szükség. Nem könnyű szembenézni gyengeségeinkkel, a tudattalan süllyesztőjébe taszított árnyoldalunkkal. De még nagyobb bátorságra vall az, ha a változás útján is el merünk indulni, eleinte tétován, bizonytalanul, majd egyre könnyedébb léptekkel. Csak lazán, bizalommal, könnyedén … 

Ki birtokolja az időnket?

Bár ez inkább az erkölcsfilozófia és kevésbé a pszichológia tárgyköre, de nem tudok elmenni a tény mellett: a két típusú ügy, bár hasonlónak tűnik – morálisan más-más dilemmát hordoz. A kegyelem egy már meghozott emberi döntés felfüggesztése, egy élet megmentése. Valaki visszakapja a jövőjét. Ez a döntés a reményt, az életet hordozza magában. Az eutanázia – bármennyire is indokolttá teszik a körülmények – mégiscsak az élet elleni döntés. Egy személy elveszti a reményt, a jövőt, az életet.

Mi az, amiről mi emberek rendelkezhetünk? Tényleg, ki birtokolja az időnket? 

Még egy kis kiegészítés: 

A "La grazia" jelntései 

A grazia szó az olasz nyelvben rendkívül sokrétű, jelentése a szövegkörnyezettől függően a kecsességtől a jogi kegyelemig terjed. Bár többes számú alakja, a grazie, a mindennapi köszönetnyilvánítás eszköze, az egyes számú alak önálló fogalmakat hordoz.

• Báj és kecsesség: Esztétikai értelemben vett vonzerő, elegancia vagy finomság a mozgásban és megjelenésben.
• Kegyelem: Vallási értelemben az isteni kegyelem (grazia di Dio), jogi értelemben pedig az elítélteknek adott amnesztia vagy büntetés-elengedés.
• Jóindulat és szívesség: Valakinek a pártfogása vagy jóindulata (például: entrare nelle grazie di qualcuno – „beférkőzni valaki kegyeibe”).
• Hála: Noha a „köszönöm” kifejezésre a grazie használandó, a grazia az alapja a hálának és a köszönetnyilvánítás fogalmának.
• Grácia (Mitológia): A görög-római mitológia három gráciájára (le tre Grazie) utal, akik a szépséget és bájat jelképezik.
• Megszólítás: Régebbi vagy formális kontextusban uralkodói vagy nemesi címként is előfordulhat (Sua Grazia – „Kegyelmes uram/asszonyom”).