Pszichiáter portré a Nürnberg (2025) film nyomán
A filmipar szereti pellengérre helyezni a
pszichiáter - vagy a pszichológus - karakterét. Miért? Több okból is. Az első:
egyszerűen jó motívum a cselekmény előremozdításában. Feszültséget szül, plusz
csavart jelent a cselekményszövésben, jó belső vezető fonal, amire fel lehet
fűzni a történetet. Továbbá: egy laikus néző számára a terapeuta szerepe kissé
„misztikus” - aki másokat „megfejt”, az maga megfejthetetlen marad. De ennél még
sokkal több: a jól működő narratíva az életben és a médiában- így a filmekben
is – gyakran a félelem, mint alapérzés köré építkezik. Félelem az autoritástól,
félelem, attól, hogy valaki „belénk lát”, hogy kiderül az igazság, amit mi
magunk elől is nagy erőfeszítésekkel rejtegetünk. Egyszóval – nem szeretjük
azt, aki többet lát annál, amit mi láttatni szeretnénk magunkból.
Két könyv a film mögött
Nincs ez másként a Nürnberg című filmmel sem, amely Jack
El-Hai amerikai
újságíró 2013-ban megjelent könyve alapján készült.
A szerző a film főszereplője, Douglas Kelley
pszichiáter ambícióját, belső feszüléseit és a Göringgel kialakuló veszélyes pszichológiai játszma
dinamikáját dolgozza fel. A szakember nem titkolt célja, hogy az USA-ba
visszatérve, a Göringgel folytatott munkáját belépőnek használja a siker és
hírnév felé vezető úton. Azzal maga sem számolt, hogy a dolgok visszafelé
sülnek majd el, de ne szaladjunk ennyire előre.
Jack El-Hai újságíró a pszichiáter első számú beszámolóját egészíti ki ennek
fiával készített interjúsorozattal és a Nürenbergből származó emléktárgyak és
jegyzetek tanúságaival.
Kelley hivatalos feladata a foglyok beszámíthatóságának
és tárgyalóképességének vizsgálata, de talán ennél is fontosabb célnak
számít a várható öngyilkosságok megelőzése. A pszichiáter az
akkori szakmai felfogás szellemében tesztek sokaságát végezi el, de ennél még
érdekesebbnek bizonyulnak a volt náci vezetőkkel folytatott személyes
beszélgetései. Mindkét módszer meglepő és kétségtelenül illúzióromboló hatással
üt vissza – Kelley ugyanis szembesül azzal a felettébb nyugtalanító ténnyel,
hogy nem az „őrültek gyűjteményével” van dolga, hanem legtöbbjük intelligens,
karizmatikus, kiemelkedő szociális készségekkel rendelkező személynek
tűnik. Az elkötelezett hivatástudat és ezen belül az szereplők önazonossága morálisan
sokkal nyugtalanítóbb kérdéseket nyit fel a pszichiáterben, aki egyre mélyebben
gabalyodik bele a Göringgel folytatott kettős játszmába. Tekintsünk most bele
ebbe az alaposan dokumentált, különleges „orvos-páciens” kapcsolatba. És - kivételesen
– most nem hibáztathatjuk a filmipar túlzásait: itt „élőben” szembesülünk
azokkal a szarvashibákkal, amelyek végül Kelley szakmai kudarcához és személyes
drámájához vezettek.
Hol téved a pszichiáter?
Nulladik hibaként azért említsük meg azt a tényt, ami
Kelleyt kényszerhelyzetbe hozta: egyszerre katona és orvos – ami kettős
lojalitást feltételez, a rendszer eleve olyan pozícióba helyezi, ahol a szakmai
tisztaság sérülékeny. Nem lehet egyszerre hűséges lenni a hazához, ugyanakkor
betartani az orvosi eskü követelményeit -a pácienssel szemben való titoktartási
kötelezettséget.
Nárcisztikus vonások, ambíció, szakmai önteltség
A pszichiáter önelégülten veti bele magát a munkába, mely jó
lehetőségnek tűnik megvillantani képességeit, „megtörni” az amúgy is
demoralizált foglyokat, majd végül, -mindezek megkoronázásaként – sikerkönyvet
írni. Beugró a szakmai elitbe, az anyagi vonzat már csak bónusz. Kelley nem
csak a dramaturgia kedvéért veti be trükkjeit, a valóságban is gyakran nyűgözte
le hallgatóságát bűvészmutatványokkal - például az orvosi egyetemi előadásain.
Adott tehát a figyelemre éhes, önigazolást kereső orvos, a
helyzet rejtett csábítása pedig: „én megtalálom hozzá a kulcsot, én meg
tudom fejteni, én a kezemben tartom” – egyszerre elégíti ki emberi és
szakmai hiúságát. A tesztek látszólagos
pajzsa mögé bújva bagatellizálja az érzelmi terhelés súlyát. A film elején még
röpke pár percig hisszük is, hogy átlát a szenvedélybeteg, túlsúlyos,
méltóságától megfosztottnak tűnő Göringen. Hamarosan azonban rájövünk, hogy a
macska-egér játszma visszájára fordul. A fogoly mesterien bánik státuszával és
narratívájával, ezzel lépésről lépésre követi a „behúzás-kifárasztás”
dinamikáját.
Ki az „alfa” a szobában?
A pszichiáter a kezdeti kontroll
illúziójába ragad, így épp saját szakmai gőgje akadályozza meg, hogy
észrevételezze a finom jeleket, amelyekkel páciense túltaktikázza. Göring
karizmatikus személyiség, aki nagyszerű manipulációs technikával elhiteti
orvosával, hogy „különleges barátság”-ként tekint kapcsolatukra. Klasszikus
machiavellista koreográfia: tükrök és ellen-tükrök játéka, ahol mindenki a
másik fejében akar lenni. Lépésről lépésre húzza be orvosát bűvkörébe, azt a
látszatot keltve, hogy ők ketten messze átlagon felüli különleges képességekkel
bírnak, ezért csakis egy ilyen szakember értheti meg őt. Ehhez a stratégiához
még kapóra is jön a másodvéleményre kinevezett, kissé szűk látókörű brit
pszichiáter.
Göring mindeközben fenntartja a történelmi személyiség
státuszát, minden gesztusa fizikai és szellemi erejének demonstrálása.
A határsértés buktatója
A „barátság eljátszása” veszélyes pozícióba vezeti Kelleyt:
már nem csak vizsgál – ami alapvető és egyedüli feladata lenne – hanem
intellektuális játékba kezd a náci vezetővel. Véleményt mond, értékel, címkéz,
és már meg is történt a legnagyobb szakmai hiba, amelyet pszichológus vagy
pszichiáter elkövethet: feladja a megfigyelő státusz semleges pozícióját, átlépi
a szigorú határokat.
A legnagyobb baj pedig csak ezután következik: az
intelligensen vezetett eszmecserék során Göring olyan oldalát mutatja, amellyel
Kelley nemcsak, hogy empatizálni, hanem bizonyos szinten azonosulni is tud.
Innen már nincs visszaút.
Morális sérülés
A film utolsó mondata egy nagyon emberi vakfoltra tapint rá:
szeretjük azt hinni, hogy a „gonosz” jól felismerhető, látványosan más, és
ezért könnyű tőle elhatárolódni. Csakhogy a történelem makacsul mást mutat.
Újra és újra megjelenik ugyanaz a lélektani minta: önigazolás, lojalitás,
hatalom, félelem, jutalmazás — és a közeg, amelyben az ember lassan belesimul
abba, amit korábban még elítélt volna.
Kelley tragédiája nem az, hogy embernek látja Göringet. A
tragédia az, hogy ezt a felismerést nem tudja érzelmileg feldolgozni. Nincs belső és külső támasza, ami megvédené
attól, hogy az egyéni krízis szétesésbe forduljon. A határ valóban vékony, de a
körülmények legfeljebb magyaráznak, nem mentenek. A felelősség mindig
személyes.
Hogyan kerülhette volna el a bukást?
Kelley krízise több szálból fonódik össze. Az egyik az „én
egyedül megoldom” attitűd: nincs valódi szakmai ellensúly, nincs szupervízió,
cserébe erős a felsővezetői nyomás és a teljesítménykényszer. A másik a
személyes érintettség: az öngyilkosságokat saját kudarcként éli meg, miközben
egyre szorosabban belecsúszik a fogoly narratívájába. A harmadik az
egzisztenciális repedés: amikor a megértés élménye már nem tudás, hanem önváddá
alakul: „ha értem, akkor hasonló vagyok”.
Egy ilyen helyzetben védőfaktort adhatott volna három
kapaszkodó:
- Keret
és tükör: rendszeres szupervízió, team-munka, több szem és több
nézőpont — hogy a játszma ne kettesben íródjon.
- Teherbírás
és feldolgozás: idő, ritmus, érzelmi ventiláció, saját terápia vagy
strukturált feldolgozás — hogy a morális sokk ne maradjon nyers
állapotban.
- Szakmai
alázat: a semleges megfigyelői pozíció tudatos őrzése, kevesebb
címkézés, kevesebb intellektuális párbaj és több figyelem arra, hol
kezdődik a „különleges kapcsolat” illúziója.
Végül talán ez a legfontosabb tanulság: a határ nem mindig
egyértelmű, újra és újra választás, döntés elé kerülünk. A személyes, belső
morális útjelzők segítenek embernek maradni ott is, ahol a kor ideiglenesen
elmosni látszik a különbségeket.
Rorschach-teszt
A filmekben és a popkultúrában időnként felbukkannak a híres
„tintapacák”. Ilyenkor sokakban felmerül: meg lehet-e tanulni a jó válaszokat?
Mit mér valójában a teszt? És használják-e ma egyáltalán?
A médiában látható képek többsége nem azonos a hivatalos
táblákkal, inkább azok elnagyolt utánzata. Az eredeti képek ma már sok
országban szabadon hozzáférhetők, ugyanakkor a szakmai szervezetek a
„tesztbiztonságot” fontos értéknek tartják. Egy pár „populárisabb” választ valóban
megismerhetnek az érdeklődők, ez mégsem szolgál előnyükre. A teszt „projektív” jellege
azt jeleni, hogy az egyén „belevetíti magát” a válaszokba. Épp ezért, ha előre
megismer pár tartalmat, nincs lehetősége eredeti, rá jellemző, egyéni
válaszokat adni. Nem „jobb” lesz a válaszadása, hanem „laposabb, unalmasabb”.
Nem bontakoztatja ki a személyisége teljességét, így ő maga sem részesülhet az
igazi énje és a rejtett erőforrásainak felismerésében. Az esetleges zavarokról
(patológiákról) a teszt amúgy is szolgáltat információt: a válaszadási
stílustól, a szemléletmódig finom jelek árulkodnak a problémás területekről.
A kiértékelés összetett és időigényes: a Rorschachban jártas
szakemberek a szigorú pontozás mellett a „különleges reakciókat”, a válaszadás
stílusát, ritmusát és metakommunikációs jeleket is figyelembe veszik. Ma
korszerű, kutatásalapú vizsgálatokban -például szemmozgás követéssel –
következtetni lehet arra, hogy valaki csak „memorizált” válaszokat ad, vagy
ténylegesen a részletek végig pásztázásával „építi fel” a jelentéstartalmat.
Nagy horderejű kérdéseknél (például forenzikus helyzetekben) a Rorschach általában
nem egyetlen döntő eszköz, hanem egy többmódszeres vizsgálat egyik eleme.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése