Az ünnepek csendjében, kikapcsolódásra vágyva vettem kézbe Dan
Brown legújabb thrillerét, A titkok titkát. A megszokott
izgalmak, fejtörők és művészeti utalások mellett ezúttal a történet váratlanul mélyebbre
vitt. Olyan ontológiai kérdéseket vet fel, amelyektől egy pillanatra megáll az
ember: mi a tudat? Pusztán az agy működésének
mellékterméke, vagy valami alapvetőbb tulajdonság, egy anyagtól független valóság?
Ebben az írásban spoiler nélkül, viszont olvasásra buzdítva
járom körbe a tudat kérdését — a hagyományos és a nyitottabb tudományos
nézőpontok felől is. A műfajhoz illően, kódfejtésre hívlak: te hol foglalnál
állást? Vagy — a könyv egyik kulcsszavával élve — mit súg a noetikus érzésed,
azaz a belső megérzésed?
„A tudat nem is a fejben található…”
A regény erősen indít: egy frissen meggyilkolt nő utolsó
gondolatain át lépünk be a történetbe, majd egy gyors váltással egy noetikus
kutató előadásába csöppenünk (ennél több spoiler nem lesz, ígérem). A tudósnő
ezt állítja:
„Az emberek már nagyon hosszú ideje foglalkoznak a
tudattal. De még most, a
fejlett tudomány birtokában is gondot okoz a meghatározása. A tudat jelenleg
elfogadott modellje… teljesen hibás. A tudatot ugyanis nem az agy hozza létre.
Sőt, a tudat nem is a fejben található.”
A felvetés radikális: az agy tulajdonképpen egy
vevőkészülék, amely egy tágabb „tudatmező” jeleit fogja, kódolja, és személyes
élménnyé formálja. A regény logikája szerint a halál pillanatában a tudat
leválik a testről, de a „jel” nem szűnik meg.
Mennyire elrugaszkodott ez az elmélet? Mit jelent pontosan a
noetika? És milyen más tudatelméletek formálják ma a gondolkodásunkat?
Noetika az intuitív
megismerés szakterülete: azt kutatja, hogyan jutunk „közvetlenül” a
megérzéseinken keresztül - és nem a puszta logika mentén - mélyebb
felismerésekre, „aha” élményekre. Mindenki élt már át noetikus tapasztalatot, amikor
ilyesmit érzett: „Igen… érzem, összeállt a kép.” Tágabb értelemben a noetika a tudat
határairól szóló elméleteket is magába foglalja. A kifejezés a görög „nous” szóból
származik, amely elmét, értelmet, gondolkodást jelent.
A tudat évtizede
Miért olyan vonzó ma ez a téma? Ha a 90-es éveket „az agy
évtizedének” nevezték, akkor a 2010-es éveket akár „a tudat évtizedének”
is lehetne hívni. Most viszont, a 20-as évek második felében egy új csavar adja
a feszültséget: lehetséges-e, hogy a mesterséges intelligenciának egyszer
„saját” tudata legyen? A válaszhoz viszont előbb azt érdemes
tisztábban látnunk, mit is értünk tudaton.
Induljunk két szélső álláspontból - materialista és
idealista -, a valóságban persze rengeteg átmenet és kombináció létezik.
A materialista felfogás szerint a tudat az agy rendkívül összetett
működésének a „felbukkanó” eredménye: ha a neuronok elég bonyolult hálózatot
alkotnak, megjelenik a szubjektív élmény — az, hogy valahogy átéljük a
világot. Ez a szemlélet ma széles körben elfogadott a tudományban, és erős
oldala, hogy sok jelenséget neurofiziológiai adatokkal is össze tud kapcsolni.
A nehézség ott kezdődik, amit David Chalmers „kemény
problémának” nevez: hogyan lesz az anyagból élmény? Ezzel szemben a
„könnyű probléma” (még ha nem is könnyű) inkább arról szól, hogyan dolgozza fel
az agy az információt: hogyan lesz a beérkező jelekből érzékelés, figyelem,
emlék, döntés. A materialista keret tehát sok mindent jól leír, de a „miért
van egyáltalán belső élmény?” kérdésre még nem ad kielégítő választ. Az önreflexió
– hogy tudatában vagyok annak, hogy tudatában vagyok – jelenleg nem vezethető
le minden kétséget kizáróan, pusztán agyi folyamatokból.
Nem a tudat van bennünk, hanem …
Az idealista megközelítés ezzel szemben azt állítja:
a tudat nem az anyag mellékterméke, hanem az univerzum alapvető
valósága. Nem helyhez kötötten létezik: nem a tudat van bennünk, hanem
mi vagyunk a tudatban. Hasonló tapasztalati nyelvet használnak számos
keleti hagyomány egyes irányzatai (pl. advaita,
mahájána, dzogcsen), a szúfi és a keresztény misztika, és sok meditációt
gyakorló modern nyugati ember is: határtalanság, időtlenség, az elkülönültség
megszűnése, egységélmény.
Az „óceán–hullám” hasonlat jól ragadja meg ezt: a hullám
ráérez, hogy nem elszigetelten van jelen, hanem része az óceánnak, — és valahol
mindig is az volt. Ennek a nézőpontnak a szubjektív élmény adja az erejét, de
emellett olyan kutatási eredményeket és esetleírásokat is felsorakoztat, amelyeket
a tudományos nézőpont többnyire óvatosan, sokszor szkeptikusan kezel:
halálközeli élmények beszámolói; váratlanul tiszta tudatosságról szóló
megfigyelések súlyos agyi állapotok mellett (terminális szakaszban);
Ganzfeld-típusú kísérletek; vagy anticipatív fiziológiai reakciók (mintha a
test néha „előre jelezne” egy véletlenszerű ingert).
A tudat a valóság természete?
A misztikus hagyományoktól eltérő nyelven, a modern
filozófia egy része is eljut oda, hogy a tudatot ne pusztán
„mellékterméknek”, hanem alapvető tényezőnek tekintse. David Chalmers – a
kortárs tudatfilozófia egyik legismertebb alakja – amellett érvel, hogy a
szubjektív élmény (az, hogy valahogy átéljük a világot) nem vezethető le
egyszerűen a fizikai folyamatok leírásából. Innen jut el sok gondolkodó ahhoz a
lehetőséghez, hogy a tudat talán a világról szóló „alapleltár” része: nem
feltétlenül keletkezik, hanem valamilyen formában adott,
mint a tér, idő vagy más alapfogalmak.
Ebből a gondolatkörből nő ki két izgalmas – és továbbra is
kisebbségi – metafizikai irány:
Pánpszichizmus: a tudatosság valamilyen csírája
(proto-tudatosság) a valóság alaprétegéhez tartozik. Nem az agy „gyártja” a
tudatot a semmiből, inkább az agy egy olyan szerveződés, amelyben ez a
proto-tudatosság összeáll gazdag, személyes élménnyé.
Kozmopszichizmus: fordított irányból közelít.
Eszerint nem a legkisebb elemek „adódnak össze” tudattá, hanem a kozmosz, mint
egész tekinthető valamilyen értelemben tudatosnak, és az egyéni elmék ennek a
nagyobb tudatnak a részleges, helyi megjelenései.
A kvantumfizika felől is születtek olyan
elképzelések, amelyek megkérdőjelezik, hogy a tudat valóban leírható-e
klasszikus idegi folyamatokkal. Robert Penrose Nobel díjas fizikus a tudatról
szóló viták egyik legismertebb „kvantumos” hangja. (A Nobel díjat nem a tudat
témakörében szerezte.) Munkatársaival együtt olyan modellt javasol, amelyben a
tudat valamilyen módon kvantumfolyamatokhoz kapcsolódhat. Ettől önmagában még
nem következik, hogy a tudat „nem az agyban van” vagy hogy „nem-lokális”,
viszont feltesz egy kényelmetlen kérdést: ha a tudat bizonyos aspektusai nem
írhatók le klasszikus számításként, akkor milyen fizikai vagy nem-fizikai keret
illik hozzájuk?
Ok-okozat helyett együtt-járás?
És mit szól ehhez a pszichológia? A nagy, ma sokat
vitatott tudatelméleti modellek többsége valóban az idegtudomány, a filozófia
és a számítástudomány határterületéről érkezik. A pszichológia inkább „felhasználói
szinten” kapcsolódik hozzájuk: azt nézi, hogyan változik a figyelem, az
érzelemszabályozás, a viselkedés, a szenvedés és a jóllét.
A kognitív viselkedésterápiák világa többnyire természetes
módon együtt mozog a neurobiológiai szemlélettel: sok állapotban jól látható,
hogy gyógyszeres támogatás, kognitív átkeretezés, viselkedéses terápiák,
relaxációs technikák mérhető javulást hozhatnak. Más iskolák – például az
analitikus és a transzperszonális irányok – gyakrabban hagynak nyitva egy
tágabb értelmezést is: hogy a tudat nemcsak „funkció”, hanem jelentés,
szimbólum, mélyebb önazonosság – és talán több annál, mint ami a mérések
számára közvetlenül elérhető.
Az integratív (Ken Wilbernél „integrál” néven futó)
szemlélet ritkán gondolkodik „vagy-vagy”-ban. Ehelyett azt mondja: a tudat
kérdése több szinten jelenik meg egyszerre — biológiai, pszichológiai és
egzisztenciális–szellemi nyelven is. Ugyanarról a jelenségről beszélünk, csak
más „kameraszögből”.
Jó belépő ehhez a flow vagy csúcsélmény.
A legtöbben átéltünk már hasonlót: amikor a figyelem letisztul, a cselekvés
gördülékennyé válik, az időérzék átrendeződik, a kételyek elcsendesednek, az
ego folyton kritikus hangja elcsendesedik. Mintha a tudat tágasabb teret kapna,
és ebből gyakran kivételes teljesítmény születik. Az élmény egyidejűleg írható
le idegrendszeri változásokkal (például hálózati átrendeződések, EEG hullámok
változásai) pszichés élményekkel (öröm, bizalom, jelenlét) - amely egyeseknél
spirituális színezetet is kap.
Itt jön a nagy kérdés, amire az egész tudatvita kifut: ha az
agyi mintázatok együtt járnak élményekkel, mit jelent ez az együtt-járás?
Termelik az élményt? Szűrik? Vagy „csak”
jelzik? És ha a valóság több, egymással összefüggő szinten nyilvánul
meg: ok–okozati viszony köti-e őket össze, vagy inkább ugyanannak a valóságnak
különböző kifejeződései?
Ősbizalom és (kozmikus) megtartó erő?
Innen csak egyetlen lépés a pszichológiában még mindig rejtélynek
számító kérdés: miért van, hogy valaki egy kisebb eseményt is traumaként él
meg, míg mások súlyos megpróbáltatások után is képesek összerendeződni?
Válaszaink vannak bőven: idegrendszeri érzékenység, korai kötődés,
jelentésadás, szociális támasz, előtörténet, transzgenerációs hatások… Ezek sok
mindent megmagyaráznak — mégis marad egy tartomány, ahol az emberi viselkedés
kevésbé előrejelezhető.
Ezért - csak hipotetikusan – feltételezzük, hogy a
lelki ellenállóképesség (reziliencia) mögött nemcsak pszichológiai készségek
állnak, hanem egyfajta „kapcsolódásélmény” is — az, amit a pszichológia
ősbizalomnak nevez, a spirituális nyelv pedig tágabb, megtartó egységhez való
tartozásnak? Ha létezik olyan keret, amelyben az agy nem kizárólag „gyárt”,
hanem közvetít és szűr, akkor elképzelhető, hogy egyesek könnyebben élnek át
belső megtartottságot: a létezés értelmet nyer, a
kapcsolódás élménye erősödik, és a fenyegetettség érzete vagy az egzisztenciális szorongás csökken. Ahogyan a könyv is felveti: a halálfélelem megszűnésének
„mellékterméke” az együttérzés, jobb együttműködés, belső nyugalom. Hipotetikusan.
Ahogy a korábbi regényekben is, a téma megosztó: van, akit
továbbgondolásra késztet és van, aki az áltudományosság címkéjével veti sutba. Te
hol helyezkedsz el? Inkább „agy-termék”, „kozmikus tudat”, vagy valami köztes?
Mit mond a megérzésed a tudat határairól? Szerinted mi van odaát?
Nomen est omen — a névválasztás nem véletlen: A
titkok titka.
Ajánlások a tudat témában való
merüléshez:
Filmek: Devs
(2020 sorozat), Eredet (Inception -2010), Érkezés (Arrival - 2016), Csillagok
között (Interstellar -2014), Black Mirror (sorozat), The OA (2016)
Regények:
Peter Watts - Blindsight (2006), Stanisław Lem – Solaris (1961), Ted Chiang – Érkezés – Életed története és más novellák (2002)
Vizuális művészetek: Salvador Dalí és René
Magritte álomvilága, Susan Aldworth vagy Greg Dunn agy-szkennelést és
neuronhálózatokat felhasználó képei, a regényben felbukkanó Markus Raetz - Yes or
No installációja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése