A Kegyelem – bátor könnyedség

 Pszichológiai reflexió Sorrentino újabb remekművéről

Ebbe a filmbe már az előzetesét nézve beleszerettem. Az a fajta mozi, ami behúz, elsodor, felemel, kételyt ébreszt – és napokig kavarog bennem. Elvarázsoltak a képek. A zene az ereimben lüktetett, megmozdultam a táncjelenetre. Aztán az elnök provokatívan a kamerába – vagyis a néző szemébe - nézett és nem tudtam kivonni magam a kérdés alól: hol vagyok én ebben a történetben? Mit kérdez tőlem a film?

Sorrentino - mint mindig - most is provokál. Állásfoglalásra késztet: eutanázia, kegyelem, megbocsátás, emberi esendőség. Az élet nagy kérdései: dönthet-e az ember életről és halálról? Ha igen, hol a határ? Megismerhető-e az igazság? Ha csupán a törvény betűjéhez és jól hangzó ideológiákhoz tartjuk magunkat, hol marad az emberség?

Mély, gondolkodásra késztető kérdések, de engem most inkább a pszichológiai mélysége érdekel – hiszen van benne bőven.  Mi zajlik le a főszereplő, a fiktív olasz államelnök pszichéjében? Mi áll a meghozott – és meg nem hozott – döntések hátterében? Változik-e a karakter a kibontakozó események során? Van-e belső fejlődés, belátás, előrelépés?

Az elnök figurája távol áll a hétköznapi embertől – jogász, bíró, államelnök. Merev, látszólag érzelemmentes, környezetével kíméletlen, munkamániás, gyermekeitől eltávolodott férfi. És mégis: a film lassan megmutatja, mennyi a közös bennünk. Mert senki sem vonhatja ki magát az alól az alapműködés alól, amit ő – kissé kiélezve – képvisel.

A kontroll mögött - érzelmi sodródás

Értelem és érzelem. Feminin és maszkulin. Megfogható és elvont. Érzékelő és intuitív.
Látszólag ellentétpárok, valójában ugyanannak a spektrumnak a két szélső értéke. Mindkét minőség ott él mindannyiunkban, de ritkán működnek kiegyensúlyozottan, egymást támogatva. Többnyire az egyik az „alapértelmezett beállítás”: ismerős, tudatos, biztonságos. A másik rejtettebb, kevésbé hozzáférhető – és épp ezért kiszámíthatatlanabb.

Aki alapvetően racionális alkat, döntéseiben a logikára és az objektív tényekre támaszkodik, az egyáltalán nem érzelemmentes. Éppen ellenkezőleg: az érzelmek benne is jelen vannak, csak hiányzik belőlük a tudatosság, a szervezettség. Érzelmei hullámzanak a háttérben, és amikor áttörnek, meglepő, sőt váratlan döntésekhez vezethetnek. Az a terület, amelyet valaki kevésbé ismer és irányít magában, gyakran szélsőséges reakciókban mutatkozik meg.

 

Vasbeton és ami alatta rejlik

Akárcsak a filmbeli elnök.

Beceneve: „Vasbeton”.  Mert merev, nincs benne semmi könnyedség. Remekül helytáll a jogi világban, látszólagos döntésképtelensége stratégiai előny - megvédi a meggondolatlan, elhamarkodott válaszlépésektől, így hat kormányválságot is túlél. Elméje tűpontos hatékonysággal száguld végig a legbonyolultabb törvényszövegen, semmi és senki nem fog ki rajta.

Mígnem a tetőn - újabb szimbólum - látjuk őt gyerekesen titkolt cigarettájával „lazítani”. Itt repedezni kezd a beton. Felsejlik énjének rejtett érzelmi dimenziója: negyven éve kattog (szó szerint - remek zenei aláfestéssel) szeretett felesége hűtlenségén. A kérdés vissza-visszatér, hol komikusan, hol fájdalmasan: „De kivel?”

 A látszólag hideg államférfi, aki a protokolláris fogadáson a hirtelen támadt viharban botladozó vendégének sem nyújt segítő kezet a saját fel nem dolgozott érzelmeinek hálójában bukik térdre. Az emocionális dimenzió nem hiányzik, csak kevésbé differenciált, nehezen irányítható, gyerekes. Nézőként megrendít, ahogyan végignézi szeretett lova haláltusáját, de lassan megértjük: nem a szenvtelenség miatt képtelen kimondani a halálítéletet. Épp ellenkezőleg: túlságosan is mélyen érinti. A briliáns, higgadt, strukturált jogász, aki komplex rendszereket lát át és kényes politikai egyensúlyt tart fenn, egyszer csak impulzív, sértett, személyes módon reagál.

És itt ér össze a film egyik legszebb pszichológiai belátása: „értelem vagy érzelem” helyett a komplementaritáson van a hangsúly.  Van azonban egy bukkanó: az egyik oldalunk általában könnyedén működik, a másiknál bizonytalanabbul tájékozódunk. Ami tudatos, azt felvállaljuk. Ami nem tudatos, az gyakran másokra vetítjük. Nem értjük – ezért száműzzük. Nehezen irányítható – ezért elfojtjuk. A film ennek a szélsőségét nagyítja fel, és ettől lesz egyszerre komikus és megrendítő.

A krízis, mint fordulópont

Két életszakasz közötti átmenet nem történhet krízis nélkül. Mandátuma végén az elnök kénytelen szembenézni azzal, ami a szerep nélkül marad belőle: civil életével, ahová visszatérni készül. Előtte azonban a jelen is tartogat számára egy-két sorsfordító mozzanatot.  Szigorúan hever asztalán három akta – három döntésért kiáltó ügy: az eutanázia törvény és két gyilkosságért elítélt kegyelmi felmentése. Adná magát a „vasbeton” megoldás: halogatás, átpasszolás a következő elnökre. Mégsem így történik.

Mi mozdítja ki hősünket a cement dermedtségből? Három érdekes mozzanat:

1.        A non-konvencionális pápa - az öreg bölcs archetípusa - szembesíti merevségével. A törvény szigora és a felelősség súlya mellé felkínál valamit, ami elsőre szokatlanul hangzik: könnyedséget, elfogadást. Itt nyer először értelmet a „grazia” mint gesztus.

2.        A világűr súlytalanságában lebegő űrhajós látványa mélyen megindítja: a hős képes könnyet ejteni, majd mosolyogni saját emberi esendőségén. Az elérzékenyült elnök gyermeki gesztussal nyújtja ki ujját az érzelmeket szimbolizáló könnycsepp felé

3.        A lánya csendes lázadása is talány számára. Nem értelmével fogja fel, inkább csak megérzi, hogy valami alapvető hiányzik a kapcsolatukból. Nem azért, mert nem szereti, hanem mert nem tudja jól szeretni.

A „Vasbeton” innen kezd tudatosan törekedni az „elkönnyülés” felé: rapet hallgat, határőrökkel énekel, ellátogat fiatalságának helyszínére – sőt, – ami a legkockázatosabb – találkozik az egyik elítélttel. Ez a börtönbe tett látogatás lesz a film drámai fordulópontja, ahogyan a lányának is egy hasonló látogatás adja meg kényelmetlen szembesülést saját merevségével. Hiába, a családban ez így működik – a fel nem dolgozott nehézségek így vagy úgy, de a következő generációra is kivetik hálójukat.

Dönteni vagy nem dönteni, ez itt a kérdés

Két házasságon belül elkövetett gyilkosság a tét. Melyikre lehet jogi – vagy nem jogi – alapon felmentést adni? A pápa, mint szellemi és morális vezető gondolata szabja ki finoman az irányt: az igazi grazia nem egy „égi szabadjegy”, hanem a kétség elviselésének bátorsága. A vezető akkor rendelkezik „gráciával”, ha képes a törvény betűjén túlmutató emberi döntést hozni – úgy, hogy közben nincs garanciája a tévedhetetlenségre.

A film feszültsége attól működik, hogy a két elítélt pszichológiai tengelye teljesen más.

Rocca figurája – bármennyire ellentmondásos – valahol vállalja önmagát. Esendő, kompromisszumos, de szembe mer nézni a saját bűnével. Van benne valamiféle tragikus önismeret. Bűnös, de nem képmutató. Sorrentinónál ez fontos pszichológiai alaptétel: az önreflexió többet nyom a latba, mint a morális tisztaság. Megvan benne a szenvedély, a remény, az újrakezdés lehetősége.

Arpa mögött nem látni az emberit, az esendőt. Kiüresedett figura, az érzelmek dermedtek, fagyosak. Ezért is kelt ellenérzést az elnökben, aki szintén a törvény hideg fegyelme mögé rejti sebzettségét. A hatalom akkor tud kegyelmet adni, ha a másikban még lát személyt, látja a reményt.

Itt jön a pszichológiai csavar: Arpa az elnök számára tükör. Az árnyéka. Annak a lehetősége, amivé válhatna: belülről kiüresedett, mozdíthatatlan ember. Így a döntés már nem pusztán politikai: részben önvédelmi mechanizmus is. A kegyelem nem marad tisztán racionális aktus. A döntés emocionális, az indoklás sokszor utólagos racionalizáció.

Arpa feladta a reményt, megtört. Az elnök változni szeretne – kapcsolódni a gyermekeihez és megbocsátani a feleségének. Még a súlytalanság állapotát is kipróbálja egy űrkapszula modulban, gyermekeivel megható online újrakapcsolódásnak lehetünk tanúi, de az utolsó jelenet mégis árulkodó: Coco barátnőjét tovább gyötri a megválaszolatlan kérdéssel. Másnak már megadta a kegyelmet – magának még nem sikerült.  A mélyebb érzelmi feldolgozás várat magára.  

A rendező a pszichológiai drámába bennünket, nézőket is bevon. Az elnök időnként kitekint a jelenetből, egyenesen a nézőnek szegezve a kérdést: „És te? Te hogyan állsz a könnyedséggel? Képes vagy kegyelemmel fordulni másokhoz? Na, és saját magadhoz?”

Hogyan kapcsolódik a bátorság a kegyelemhez? Na és a könnyedséghez?

Az önismerethez bátorságra van szükség. Nem könnyű szembenézni gyengeségeinkkel, a tudattalan süllyesztőjébe taszított árnyoldalunkkal. De még nagyobb bátorságra vall az, ha a változás útján is el merünk indulni, eleinte tétován, bizonytalanul, majd egyre könnyedébb léptekkel. Csak lazán, bizalommal, könnyedén … 

Ki birtokolja az időnket?

Bár ez inkább az erkölcsfilozófia és kevésbé a pszichológia tárgyköre, de nem tudok elmenni a tény mellett: a két típusú ügy, bár hasonlónak tűnik – morálisan más-más dilemmát hordoz. A kegyelem egy már meghozott emberi döntés felfüggesztése, egy élet megmentése. Valaki visszakapja a jövőjét. Ez a döntés a reményt, az életet hordozza magában. Az eutanázia – bármennyire is indokolttá teszik a körülmények – mégiscsak az élet elleni döntés. Egy személy elveszti a reményt, a jövőt, az életet.

Mi az, amiről mi emberek rendelkezhetünk? Tényleg, ki birtokolja az időnket? 

Még egy kis kiegészítés: 

A "La grazia" jelntései 

A grazia szó az olasz nyelvben rendkívül sokrétű, jelentése a szövegkörnyezettől függően a kecsességtől a jogi kegyelemig terjed. Bár többes számú alakja, a grazie, a mindennapi köszönetnyilvánítás eszköze, az egyes számú alak önálló fogalmakat hordoz.

• Báj és kecsesség: Esztétikai értelemben vett vonzerő, elegancia vagy finomság a mozgásban és megjelenésben.
• Kegyelem: Vallási értelemben az isteni kegyelem (grazia di Dio), jogi értelemben pedig az elítélteknek adott amnesztia vagy büntetés-elengedés.
• Jóindulat és szívesség: Valakinek a pártfogása vagy jóindulata (például: entrare nelle grazie di qualcuno – „beférkőzni valaki kegyeibe”).
• Hála: Noha a „köszönöm” kifejezésre a grazie használandó, a grazia az alapja a hálának és a köszönetnyilvánítás fogalmának.
• Grácia (Mitológia): A görög-római mitológia három gráciájára (le tre Grazie) utal, akik a szépséget és bájat jelképezik.
• Megszólítás: Régebbi vagy formális kontextusban uralkodói vagy nemesi címként is előfordulhat (Sua Grazia – „Kegyelmes uram/asszonyom”). 

Titkok titka: a tudat rejtvénye

 

Az ünnepek csendjében, kikapcsolódásra vágyva vettem kézbe Dan Brown legújabb thrillerét, A titkok titkát. A megszokott izgalmak, fejtörők és művészeti utalások mellett ezúttal a történet váratlanul mélyebbre vitt. Olyan ontológiai kérdéseket vet fel, amelyektől egy pillanatra megáll az ember: mi a tudat? Pusztán az agy működésének mellékterméke, vagy valami alapvetőbb tulajdonság, egy anyagtól független valóság?

Ebben az írásban spoiler nélkül, viszont olvasásra buzdítva járom körbe a tudat kérdését — a hagyományos és a nyitottabb tudományos nézőpontok felől is. A műfajhoz illően, kódfejtésre hívlak: te hol foglalnál állást? Vagy — a könyv egyik kulcsszavával élve — mit súg a noetikus érzésed, azaz a belső megérzésed?

„A tudat nem is a fejben található…”

A regény erősen indít: egy frissen meggyilkolt nő utolsó gondolatain át lépünk be a történetbe, majd egy gyors váltással egy noetikus kutató előadásába csöppenünk (ennél több spoiler nem lesz, ígérem). A tudósnő ezt állítja:

„Az emberek már nagyon hosszú ideje foglalkoznak a tudattal.  De még most, a fejlett tudomány birtokában is gondot okoz a meghatározása. A tudat jelenleg elfogadott modellje… teljesen hibás. A tudatot ugyanis nem az agy hozza létre. Sőt, a tudat nem is a fejben található.”

A felvetés radikális: az agy tulajdonképpen egy vevőkészülék, amely egy tágabb „tudatmező” jeleit fogja, kódolja, és személyes élménnyé formálja. A regény logikája szerint a halál pillanatában a tudat leválik a testről, de a „jel” nem szűnik meg.

Mennyire elrugaszkodott ez az elmélet? Mit jelent pontosan a noetika? És milyen más tudatelméletek formálják ma a gondolkodásunkat?

Noetika az intuitív megismerés szakterülete: azt kutatja, hogyan jutunk „közvetlenül” a megérzéseinken keresztül - és nem a puszta logika mentén - mélyebb felismerésekre, „aha” élményekre. Mindenki élt már át noetikus tapasztalatot, amikor ilyesmit érzett: „Igen… érzem, összeállt a kép.”  Tágabb értelemben a noetika a tudat határairól szóló elméleteket is magába foglalja. A kifejezés a görög „nous” szóból származik, amely elmét, értelmet, gondolkodást jelent.

 

A tudat évtizede   

Miért olyan vonzó ma ez a téma? Ha a 90-es éveket „az agy évtizedének” nevezték, akkor a 2010-es éveket akár „a tudat évtizedének” is lehetne hívni. Most viszont, a 20-as évek második felében egy új csavar adja a feszültséget: lehetséges-e, hogy a mesterséges intelligenciának egyszer „saját” tudata legyen? A válaszhoz viszont előbb azt érdemes tisztábban látnunk, mit is értünk tudaton.

Induljunk két szélső álláspontból - materialista és idealista -, a valóságban persze rengeteg átmenet és kombináció létezik.

A materialista felfogás szerint a tudat az agy rendkívül összetett működésének a „felbukkanó” eredménye: ha a neuronok elég bonyolult hálózatot alkotnak, megjelenik a szubjektív élmény — az, hogy valahogy átéljük a világot. Ez a szemlélet ma széles körben elfogadott a tudományban, és erős oldala, hogy sok jelenséget neurofiziológiai adatokkal is össze tud kapcsolni.

A nehézség ott kezdődik, amit David Chalmers „kemény problémának” nevez: hogyan lesz az anyagból élmény? Ezzel szemben a „könnyű probléma” (még ha nem is könnyű) inkább arról szól, hogyan dolgozza fel az agy az információt: hogyan lesz a beérkező jelekből érzékelés, figyelem, emlék, döntés. A materialista keret tehát sok mindent jól leír, de a „miért van egyáltalán belső élmény?” kérdésre még nem ad kielégítő választ. Az önreflexió – hogy tudatában vagyok annak, hogy tudatában vagyok – jelenleg nem vezethető le minden kétséget kizáróan, pusztán agyi folyamatokból.

Nem a tudat van bennünk, hanem …

Az idealista megközelítés ezzel szemben azt állítja: a tudat nem az anyag mellékterméke, hanem az univerzum alapvető valósága. Nem helyhez kötötten létezik: nem a tudat van bennünk, hanem mi vagyunk a tudatban. Hasonló tapasztalati nyelvet használnak számos keleti hagyomány egyes irányzatai (pl. advaita, mahájána, dzogcsen), a szúfi és a keresztény misztika, és sok meditációt gyakorló modern nyugati ember is: határtalanság, időtlenség, az elkülönültség megszűnése, egységélmény.  

Az „óceán–hullám” hasonlat jól ragadja meg ezt: a hullám ráérez, hogy nem elszigetelten van jelen, hanem része az óceánnak, — és valahol mindig is az volt. Ennek a nézőpontnak a szubjektív élmény adja az erejét, de emellett olyan kutatási eredményeket és esetleírásokat is felsorakoztat, amelyeket a tudományos nézőpont többnyire óvatosan, sokszor szkeptikusan kezel: halálközeli élmények beszámolói; váratlanul tiszta tudatosságról szóló megfigyelések súlyos agyi állapotok mellett (terminális szakaszban); Ganzfeld-típusú kísérletek; vagy anticipatív fiziológiai reakciók (mintha a test néha „előre jelezne” egy véletlenszerű ingert).

A tudat a valóság természete?

A misztikus hagyományoktól eltérő nyelven, a modern filozófia egy része is eljut oda, hogy a tudatot ne pusztán „mellékterméknek”, hanem alapvető tényezőnek tekintse. David Chalmers – a kortárs tudatfilozófia egyik legismertebb alakja – amellett érvel, hogy a szubjektív élmény (az, hogy valahogy átéljük a világot) nem vezethető le egyszerűen a fizikai folyamatok leírásából. Innen jut el sok gondolkodó ahhoz a lehetőséghez, hogy a tudat talán a világról szóló „alapleltár” része: nem feltétlenül keletkezik, hanem valamilyen formában adott, mint a tér, idő vagy más alapfogalmak.

Ebből a gondolatkörből nő ki két izgalmas – és továbbra is kisebbségi – metafizikai irány:

Pánpszichizmus: a tudatosság valamilyen csírája (proto-tudatosság) a valóság alaprétegéhez tartozik. Nem az agy „gyártja” a tudatot a semmiből, inkább az agy egy olyan szerveződés, amelyben ez a proto-tudatosság összeáll gazdag, személyes élménnyé.

Kozmopszichizmus: fordított irányból közelít. Eszerint nem a legkisebb elemek „adódnak össze” tudattá, hanem a kozmosz, mint egész tekinthető valamilyen értelemben tudatosnak, és az egyéni elmék ennek a nagyobb tudatnak a részleges, helyi megjelenései.

A kvantumfizika felől is születtek olyan elképzelések, amelyek megkérdőjelezik, hogy a tudat valóban leírható-e klasszikus idegi folyamatokkal. Robert Penrose Nobel díjas fizikus a tudatról szóló viták egyik legismertebb „kvantumos” hangja. (A Nobel díjat nem a tudat témakörében szerezte.) Munkatársaival együtt olyan modellt javasol, amelyben a tudat valamilyen módon kvantumfolyamatokhoz kapcsolódhat. Ettől önmagában még nem következik, hogy a tudat „nem az agyban van” vagy hogy „nem-lokális”, viszont feltesz egy kényelmetlen kérdést: ha a tudat bizonyos aspektusai nem írhatók le klasszikus számításként, akkor milyen fizikai vagy nem-fizikai keret illik hozzájuk?

Ok-okozat helyett együtt-járás?

És mit szól ehhez a pszichológia? A nagy, ma sokat vitatott tudatelméleti modellek többsége valóban az idegtudomány, a filozófia és a számítástudomány határterületéről érkezik. A pszichológia inkább „felhasználói szinten” kapcsolódik hozzájuk: azt nézi, hogyan változik a figyelem, az érzelemszabályozás, a viselkedés, a szenvedés és a jóllét.

A kognitív viselkedésterápiák világa többnyire természetes módon együtt mozog a neurobiológiai szemlélettel: sok állapotban jól látható, hogy gyógyszeres támogatás, kognitív átkeretezés, viselkedéses terápiák, relaxációs technikák mérhető javulást hozhatnak. Más iskolák – például az analitikus és a transzperszonális irányok – gyakrabban hagynak nyitva egy tágabb értelmezést is: hogy a tudat nemcsak „funkció”, hanem jelentés, szimbólum, mélyebb önazonosság – és talán több annál, mint ami a mérések számára közvetlenül elérhető.

Az integratív (Ken Wilbernél „integrál” néven futó) szemlélet ritkán gondolkodik „vagy-vagy”-ban. Ehelyett azt mondja: a tudat kérdése több szinten jelenik meg egyszerre — biológiai, pszichológiai és egzisztenciális–szellemi nyelven is. Ugyanarról a jelenségről beszélünk, csak más „kameraszögből”.

Jó belépő ehhez a flow vagy csúcsélmény. A legtöbben átéltünk már hasonlót: amikor a figyelem letisztul, a cselekvés gördülékennyé válik, az időérzék átrendeződik, a kételyek elcsendesednek, az ego folyton kritikus hangja elcsendesedik. Mintha a tudat tágasabb teret kapna, és ebből gyakran kivételes teljesítmény születik. Az élmény egyidejűleg írható le idegrendszeri változásokkal (például hálózati átrendeződések, EEG hullámok változásai) pszichés élményekkel (öröm, bizalom, jelenlét) - amely egyeseknél spirituális színezetet is kap.

Itt jön a nagy kérdés, amire az egész tudatvita kifut: ha az agyi mintázatok együtt járnak élményekkel, mit jelent ez az együtt-járás? Termelik az élményt? Szűrik? Vagy „csak” jelzik? És ha a valóság több, egymással összefüggő szinten nyilvánul meg: ok–okozati viszony köti-e őket össze, vagy inkább ugyanannak a valóságnak különböző kifejeződései?

Ősbizalom és (kozmikus) megtartó erő?

Innen csak egyetlen lépés a pszichológiában még mindig rejtélynek számító kérdés: miért van, hogy valaki egy kisebb eseményt is traumaként él meg, míg mások súlyos megpróbáltatások után is képesek összerendeződni? Válaszaink vannak bőven: idegrendszeri érzékenység, korai kötődés, jelentésadás, szociális támasz, előtörténet, transzgenerációs hatások… Ezek sok mindent megmagyaráznak — mégis marad egy tartomány, ahol az emberi viselkedés kevésbé előrejelezhető.

Ezért - csak hipotetikusan – feltételezzük, hogy a lelki ellenállóképesség (reziliencia) mögött nemcsak pszichológiai készségek állnak, hanem egyfajta „kapcsolódásélmény” is — az, amit a pszichológia ősbizalomnak nevez, a spirituális nyelv pedig tágabb, megtartó egységhez való tartozásnak? Ha létezik olyan keret, amelyben az agy nem kizárólag „gyárt”, hanem közvetít és szűr, akkor elképzelhető, hogy egyesek könnyebben élnek át belső megtartottságot: a létezés értelmet nyer, a kapcsolódás élménye erősödik, és a fenyegetettség érzete vagy az egzisztenciális szorongás csökken. Ahogyan a könyv is felveti: a halálfélelem megszűnésének „mellékterméke” az együttérzés, jobb együttműködés, belső nyugalom. Hipotetikusan.

Ahogy a korábbi regényekben is, a téma megosztó: van, akit továbbgondolásra késztet és van, aki az áltudományosság címkéjével veti sutba. Te hol helyezkedsz el? Inkább „agy-termék”, „kozmikus tudat”, vagy valami köztes? Mit mond a megérzésed a tudat határairól? Szerinted mi van odaát?

Nomen est omen — a névválasztás nem véletlen: A titkok titka.

 

Ajánlások a tudat témában való merüléshez:

Filmek: Devs (2020 sorozat), Eredet (Inception -2010), Érkezés (Arrival - 2016), Csillagok között (Interstellar -2014), Black Mirror (sorozat), The OA (2016)

Regények: Peter Watts - Blindsight (2006), Stanisław Lem – Solaris (1961), Ted Chiang – Érkezés – Életed története és más novellák (2002)

Vizuális művészetek: Salvador Dalí és René Magritte álomvilága, Susan Aldworth vagy Greg Dunn agy-szkennelést és neuronhálózatokat felhasználó képei, a regényben felbukkanó Markus Raetz - Yes or No installációja

Pszicho-játszma Göringgel

 

Pszichiáter portré a Nürnberg (2025) film nyomán

A filmipar szereti pellengérre helyezni a pszichiáter - vagy a pszichológus - karakterét. Miért? Több okból is. Az első: egyszerűen jó motívum a cselekmény előremozdításában. Feszültséget szül, plusz csavart jelent a cselekményszövésben, jó belső vezető fonal, amire fel lehet fűzni a történetet. Továbbá: egy laikus néző számára a terapeuta szerepe kissé „misztikus” - aki másokat „megfejt”, az maga megfejthetetlen marad. De ennél még sokkal több: a jól működő narratíva az életben és a médiában- így a filmekben is – gyakran a félelem, mint alapérzés köré építkezik. Félelem az autoritástól, félelem, attól, hogy valaki „belénk lát”, hogy kiderül az igazság, amit mi magunk elől is nagy erőfeszítésekkel rejtegetünk. Egyszóval – nem szeretjük azt, aki többet lát annál, amit mi láttatni szeretnénk magunkból.

Két könyv a film mögött

Nincs ez másként a Nürnberg című filmmel sem, amely Jack El-Hai  amerikai újságíró 2013-ban megjelent könyve alapján készült. 

A szerző a film főszereplője, Douglas Kelley pszichiáter ambícióját, belső feszüléseit és a Göringgel kialakuló veszélyes pszichológiai játszma dinamikáját dolgozza fel. A szakember nem titkolt célja, hogy az USA-ba visszatérve, a Göringgel folytatott munkáját belépőnek használja a siker és hírnév felé vezető úton. Azzal maga sem számolt, hogy a dolgok visszafelé sülnek majd el, de ne szaladjunk ennyire előre.  Jack El-Hai újságíró a pszichiáter első számú beszámolóját egészíti ki ennek fiával készített interjúsorozattal és a Nürenbergből származó emléktárgyak és jegyzetek tanúságaival.   

Kelley hivatalos feladata a foglyok beszámíthatóságának és tárgyalóképességének vizsgálata, de talán ennél is fontosabb célnak számít a várható öngyilkosságok megelőzése. A pszichiáter az akkori szakmai felfogás szellemében tesztek sokaságát végezi el, de ennél még érdekesebbnek bizonyulnak a volt náci vezetőkkel folytatott személyes beszélgetései. Mindkét módszer meglepő és kétségtelenül illúzióromboló hatással üt vissza – Kelley ugyanis szembesül azzal a felettébb nyugtalanító ténnyel, hogy nem az „őrültek gyűjteményével” van dolga, hanem legtöbbjük intelligens, karizmatikus, kiemelkedő szociális készségekkel rendelkező személynek tűnik. Az elkötelezett hivatástudat és ezen belül az szereplők önazonossága morálisan sokkal nyugtalanítóbb kérdéseket nyit fel a pszichiáterben, aki egyre mélyebben gabalyodik bele a Göringgel folytatott kettős játszmába. Tekintsünk most bele ebbe az alaposan dokumentált, különleges „orvos-páciens” kapcsolatba. És - kivételesen – most nem hibáztathatjuk a filmipar túlzásait: itt „élőben” szembesülünk azokkal a szarvashibákkal, amelyek végül Kelley szakmai kudarcához és személyes drámájához vezettek.

Hol téved a pszichiáter?

Nulladik hibaként azért említsük meg azt a tényt, ami Kelleyt kényszerhelyzetbe hozta: egyszerre katona és orvos – ami kettős lojalitást feltételez, a rendszer eleve olyan pozícióba helyezi, ahol a szakmai tisztaság sérülékeny. Nem lehet egyszerre hűséges lenni a hazához, ugyanakkor betartani az orvosi eskü követelményeit -a pácienssel szemben való titoktartási kötelezettséget.

Nárcisztikus vonások, ambíció, szakmai önteltség

A pszichiáter önelégülten veti bele magát a munkába, mely jó lehetőségnek tűnik megvillantani képességeit, „megtörni” az amúgy is demoralizált foglyokat, majd végül, -mindezek megkoronázásaként – sikerkönyvet írni. Beugró a szakmai elitbe, az anyagi vonzat már csak bónusz. Kelley nem csak a dramaturgia kedvéért veti be trükkjeit, a valóságban is gyakran nyűgözte le hallgatóságát bűvészmutatványokkal - például az orvosi egyetemi előadásain.

Adott tehát a figyelemre éhes, önigazolást kereső orvos, a helyzet rejtett csábítása pedig: „én megtalálom hozzá a kulcsot, én meg tudom fejteni, én a kezemben tartom” – egyszerre elégíti ki emberi és szakmai hiúságát.  A tesztek látszólagos pajzsa mögé bújva bagatellizálja az érzelmi terhelés súlyát. A film elején még röpke pár percig hisszük is, hogy átlát a szenvedélybeteg, túlsúlyos, méltóságától megfosztottnak tűnő Göringen. Hamarosan azonban rájövünk, hogy a macska-egér játszma visszájára fordul. A fogoly mesterien bánik státuszával és narratívájával, ezzel lépésről lépésre követi a „behúzás-kifárasztás” dinamikáját.

Ki az „alfa” a szobában?

A pszichiáter a kezdeti kontroll illúziójába ragad, így épp saját szakmai gőgje akadályozza meg, hogy észrevételezze a finom jeleket, amelyekkel páciense túltaktikázza. Göring karizmatikus személyiség, aki nagyszerű manipulációs technikával elhiteti orvosával, hogy „különleges barátság”-ként tekint kapcsolatukra. Klasszikus machiavellista koreográfia: tükrök és ellen-tükrök játéka, ahol mindenki a másik fejében akar lenni. Lépésről lépésre húzza be orvosát bűvkörébe, azt a látszatot keltve, hogy ők ketten messze átlagon felüli különleges képességekkel bírnak, ezért csakis egy ilyen szakember értheti meg őt. Ehhez a stratégiához még kapóra is jön a másodvéleményre kinevezett, kissé szűk látókörű brit pszichiáter.

Göring mindeközben fenntartja a történelmi személyiség státuszát, minden gesztusa fizikai és szellemi erejének demonstrálása.

A határsértés buktatója

A „barátság eljátszása” veszélyes pozícióba vezeti Kelleyt: már nem csak vizsgál – ami alapvető és egyedüli feladata lenne – hanem intellektuális játékba kezd a náci vezetővel. Véleményt mond, értékel, címkéz, és már meg is történt a legnagyobb szakmai hiba, amelyet pszichológus vagy pszichiáter elkövethet: feladja a megfigyelő státusz semleges pozícióját, átlépi a szigorú határokat.

A legnagyobb baj pedig csak ezután következik: az intelligensen vezetett eszmecserék során Göring olyan oldalát mutatja, amellyel Kelley nemcsak, hogy empatizálni, hanem bizonyos szinten azonosulni is tud. Innen már nincs visszaút.

Morális sérülés

A film utolsó mondata egy nagyon emberi vakfoltra tapint rá: szeretjük azt hinni, hogy a „gonosz” jól felismerhető, látványosan más, és ezért könnyű tőle elhatárolódni. Csakhogy a történelem makacsul mást mutat. Újra és újra megjelenik ugyanaz a lélektani minta: önigazolás, lojalitás, hatalom, félelem, jutalmazás — és a közeg, amelyben az ember lassan belesimul abba, amit korábban még elítélt volna.

Kelley tragédiája nem az, hogy embernek látja Göringet. A tragédia az, hogy ezt a felismerést nem tudja érzelmileg feldolgozni.  Nincs belső és külső támasza, ami megvédené attól, hogy az egyéni krízis szétesésbe forduljon. A határ valóban vékony, de a körülmények legfeljebb magyaráznak, nem mentenek. A felelősség mindig személyes.

Hogyan kerülhette volna el a bukást?

Kelley krízise több szálból fonódik össze. Az egyik az „én egyedül megoldom” attitűd: nincs valódi szakmai ellensúly, nincs szupervízió, cserébe erős a felsővezetői nyomás és a teljesítménykényszer. A másik a személyes érintettség: az öngyilkosságokat saját kudarcként éli meg, miközben egyre szorosabban belecsúszik a fogoly narratívájába. A harmadik az egzisztenciális repedés: amikor a megértés élménye már nem tudás, hanem önváddá alakul: „ha értem, akkor hasonló vagyok”.

Egy ilyen helyzetben védőfaktort adhatott volna három kapaszkodó:

• Keret és tükör: rendszeres szupervízió, team-munka, több szem és több nézőpont — hogy a játszma ne kettesben íródjon.
• Teherbírás és feldolgozás: idő, ritmus, érzelmi ventiláció, saját terápia vagy strukturált feldolgozás — hogy a morális sokk ne maradjon nyers állapotban.
• Szakmai alázat: a semleges megfigyelői pozíció tudatos őrzése, kevesebb címkézés, kevesebb intellektuális párbaj és több figyelem arra, hol kezdődik a „különleges kapcsolat” illúziója.

Végül talán ez a legfontosabb tanulság: a határ nem mindig egyértelmű, újra és újra választás, döntés elé kerülünk. A személyes, belső morális útjelzők segítenek embernek maradni ott is, ahol a kor ideiglenesen elmosni látszik a különbségeket.

Rorschach-teszt

A filmekben és a popkultúrában időnként felbukkannak a híres „tintapacák”. Ilyenkor sokakban felmerül: meg lehet-e tanulni a jó válaszokat? Mit mér valójában a teszt? És használják-e ma egyáltalán?

A médiában látható képek többsége nem azonos a hivatalos táblákkal, inkább azok elnagyolt utánzata. Az eredeti képek ma már sok országban szabadon hozzáférhetők, ugyanakkor a szakmai szervezetek a „tesztbiztonságot” fontos értéknek tartják. Egy pár „populárisabb” választ valóban megismerhetnek az érdeklődők, ez mégsem szolgál előnyükre. A teszt „projektív” jellege azt jeleni, hogy az egyén „belevetíti magát” a válaszokba. Épp ezért, ha előre megismer pár tartalmat, nincs lehetősége eredeti, rá jellemző, egyéni válaszokat adni. Nem „jobb” lesz a válaszadása, hanem „laposabb, unalmasabb”. Nem bontakoztatja ki a személyisége teljességét, így ő maga sem részesülhet az igazi énje és a rejtett erőforrásainak felismerésében. Az esetleges zavarokról (patológiákról) a teszt amúgy is szolgáltat információt: a válaszadási stílustól, a szemléletmódig finom jelek árulkodnak a problémás területekről.

A kiértékelés összetett és időigényes: a Rorschachban jártas szakemberek a szigorú pontozás mellett a „különleges reakciókat”, a válaszadás stílusát, ritmusát és metakommunikációs jeleket is figyelembe veszik. Ma korszerű, kutatásalapú vizsgálatokban -például szemmozgás követéssel – következtetni lehet arra, hogy valaki csak „memorizált” válaszokat ad, vagy ténylegesen a részletek végig pásztázásával „építi fel” a jelentéstartalmat. Nagy horderejű kérdéseknél (például forenzikus helyzetekben) a Rorschach általában nem egyetlen döntő eszköz, hanem egy többmódszeres vizsgálat egyik eleme.

 

 

---

[1] Jack El-Hai: The Nazi and the Psychiatrist: Hermann Göring, Dr. Douglas M. Kelley, and a Fatal Meeting of Minds at the End of WWII (2013)

 

[2] Douglas M. Kelley: 22 Cells in Nuremberg: A Psychiatrist Examines the Nazi Criminals (1947)